Az időről

Halk zeneszó a távolból, repül feléd a sötét messzeségből, elragad, magával sodor, visz dallamokon át egy másik világba, egy másik pillanatba.

Szíved a kapu. Ha belépsz rajta, megállnak a dallamok; te és a repülés egyé váltok, s egyetlen pulzálásban teljesedik ki tudatod felismert tere, a végtelen.
Végtelen megújulás, megállás nélkül a létezés egyetlen pillanatában.
Lélegzés, amely egyszerre áramlik be és ki.
Lélegzés. Léted folyása a tér dimenzióin át vissza a forrásba, ahonnan el sem indult, s ami valójában most csak képzeletünk játéka.
Játék az időn át, a pillanat valóságába visszatérve, megújulva, s mégis örök szépséget hordozván önmagadban.

Sirály, mely szabad, s repül a végtelen szeretet és fény tengerében, játszik az élet légterével, az óceán és a felhők között, a ragyogó nap alatt; nem gondolván az elmúlásra, mert tudja, az élet végtelen, s csak a folytatás létezik.

~Nerella